Felnőttél?

Ha elmúltál 18, akkor elvileg igen. A tested felnőtt, de a szellemed? Az tuti nem. Lehetsz 60 éves vagy 25, lehetsz férfi vagy nő, férj vagy feleség, diplomás vagy sem, mindegy ki vagy és honnan jössz nem biztos, hogy felnőtt vagy.

Mitől leszel felnőtt? Nem attól, hogy nem tudsz játékos, fiatalos, lendületes lenni. Szerintem akkor leszel az, ha tudsz következetesen gondolkodni, vagy felelősséget mersz vállalni. Ha tetteid következményeit el tudod fogadni bármi legyen is az. 

Képes vagy elfogadni és elengedni? Elfogadni, ami jön, legyen az jó vagy rossz. Elengedni, ami menni akar, ha beleszakad a szíved akkor is.

Nem kell, hogy felnőve megöregedj. Lehetsz és szerintem érdemes mentálisan fiatalon tartanod magad. Lehetsz játékos, kíváncsi és érdeklődő felnőtt is. Újra és újra rácsodálkozhatsz dolgokra, meglepődhetsz, kell is. 

Tanítható vagy? Elfogadod ha valamiben nem vagy jó és törekszel arra, hogy ha kell tanulj valami újat? Tapasztalatokra tegyél szert? Az emberi agy úgy működik, hogy ha befejezed a tanulást, az agyad használatát, akkor úgymond bezár és nagyon nehéz újra kinyitni, ha ismét elkezdesz tanulni. Minél több idő telt el a zárás óta, annál nehezebb lesz az újranyitás, olyan mintha az ajtó beragadt volna.

Képes vagy beismerni ha hibáztál? Ez egy kényes pont. Lelkileg eleinte nehéz azt feldolgozni, még magad előtt is, ha hibázol. Mások előtt meg még nehezebb, de hidd el, ha gyakorlod egyre könnyebb lesz. El kell fogadnod azt a tényt, hogy nem vagy tökéletes és igen, olykor elszúrsz dolgokat, vagy nem úgy alakulnak ahogyan szeretted volna. A javítás és a tanulás lehetősége viszont benne van minden hibában. A hibázást pedig egyszerűen fogd fel úgy, hogy tapasztalat. Edison is több ezerszer próbálkozott, mire megalkotta a villanykörtét... Több ezer módon tudta, hogyan nem fog működni! És akkor mi van? Nem ülsz sötétben te sem.

Kérdezhetnék még, de szerintem érted a lényeget. Akkor nő fel valaki igazán, amikor nem akar tökéletesnek látszani, nem akar megfelelni mindenkinek, mindenhol. Amikor kiteljesedik és igazán jól érzi magát (végre) a saját bőrében.

Azt meg tudjuk: "Akit az istenek szeretnek, azt örökre meghagyják gyereknek." 

Cinege

Minden azon a napsütéses decemberi délelőttön kezdődött, mikor lelkileg nagyon mélyen voltam. Senki sem tudta igazán mennyire nyomorultul éreztem magam. A gondolataim fölött teljesen elvesztettem a kontrollt, már régen bekúsztak a legocsámanyabbak a fejembe és megmérgezték a legszebbeket is, mint egy sokcsápú bűzös puhatestű.

Éppen kinéztem az ablakon mikor a külső ablakpárkányra érkezett egy széncinege. Sárga mellényét büszkén kidüllesztve billegett a téli napsütésben, mint egy cirkuszi porondmester a rivaldafényben. Egymásra néztünk. Rácsodálkoztam, és eszembe jutott milyen régen is láttam cinegét. Napok óta tartó rosszkedvem szűnni kezdett és már kicsit jobban éreztem magam.

A depresszív hangulatom oka egyszerű volt. Elanyátlanodtam a szó fizikai értelmében, ráadásul a barátaim sem azok voltak, akiknek hittem őket. Valahogy a jó dolgokból mindig kihagytak és fogalmam sincs mivel érdemeltem ki. Folyamatosan magamat hibáztattam, hogy biztos olyat mondtam, de rá kellett döbbennem, hogy éppen ellenkezőleg. Mindig mindenkinek azt mondtam, amit hallani szeretne, remélve talán szimpatikusabbnak tűnök majd. Szeptember 19-e után, amikor édesanyám belépett az örök élet birodalmába eltört bennem ez a simulékonyság. Pontosabban az egész lelkem darabokra tört és tudjuk, hogy ami egyszer eltörik, még a legaprólékosabb munkával sem lehet ugyanúgy összeragasztani. Az én lelkem összerakásával pedig egy célom volt, hogy minél hamarabb egyben legyen, mert az élet megy tovább és nem szabad gyengének látszanom. Csak, hogy a látszatra sem figyelek már úgy, mint előtte, mert kinek is hazudjak? Magamnak úgysem tudok, másnak meg felesleges, művészeti kézügyességem meg sosem volt. Így csak a velős lényegi részem, mondhatni a lelkem magja lett jól összeillesztve, mert talán az nem is annyira tört, inkább csak repedt és kicsit megkérgesedett.

És egy cinege kellett mindehhez, hogy azt mondjam az előző hónapok nyomorára, hogy állj! Elegem van, és mostantól ismét megkeresem azt a lányt magamban, aki egész gyerekkorától kezdve képes volt a varázslatra és a céljaiért való küzdelemre. Vissza akarom hozni a jó gondolatokat, meg akarok tanulni újra álmodni és azzá válni, aki mindig is akartam lenni, akinek lennem kell. Behunyni esténként a szemem és végig pörgetni az agyammal a közeli és távoli jövőmet. Látni magam, hogy mindent elérek, amire vágyom és úgy élek, ami szokatlan. És ebben nem fog senki véleménye megakadályozni.

Érdekes ez a szó: vélemény. Belegondoltál már abba mit is jelent? Ki mit gondol egyes dolgokról. Egyébként meg egy olcsó fogalom, mert mindenkinek van és a legtöbb álomrabló is ezzel dolgozik. Az álomrablók egyik leghatékonyabb fegyvere a véleményük. Hangosan, leszólva mindenki mást, főleg a hangosan álmodókat. Csak a füldugó használata és a rendíthetetlen hit a leghatékonyabb ellenszer velük szemben.

Olyan volt ez a cinege nekem, mint egy pillangó effektus. Ahogy a párkányon biggyeszkedett és tollászkodott, elkapott a vágy, hogy repüljek és szabad legyek. Nekem a szabadság sosem azt jelenette, hogy bármit kimondhatok és munkán kívüli szabadidőmben bármit megtehetek. Már gyerekkoromban sajnáltam a felnőtteket. Reggel nyolctól délután négyig dolgoznak és még nyári szünetük sincs. Már akkor nem tetszett ez a rendszer, most amikor már én is felnőttem és úgymond beálltam a sorba, még jobban utálom.

A kezemmel a fejemet támasztom és nézem a cinegét, ahogyan tovaszáll, ezek a gondolatok süvítenek végig az agyamon. Lassan ráébredek, hogy mit is kellene tenni, de hisz a megoldás mindig a gondolataink között bújik meg. Ha tudjuk a kérdést, akkor a válasz is a lehetségesek között van. És én azt hiszem megtaláltam.

Ha érdekel az előzmény:

http://papeerzsepi.blogspot.hu/2016/10/amikor-minden-megszunik-fajni.html

Egy fenyőmag gondolatai

Már mag koromban is álmodó és tervekkel telített voltam. Még a tobozban tobzódtam, de már tudtam különleges vagyok és fa lesz belőlem. Mindig erről álmodtam, vártam mikor szabadulok ki a tobozból és leszek szabad, ahol lehet növekedni. Ki is néztek ezért magtársaim…Más voltam mint ők. Ők semmit sem akartak csak mag lenni. Lusták voltak és halálra untattak az apró-cseprő problémáikkal.

De eljött a nap. A nap, amit már nagyon vártam. Kinyíltak a toboz „szirmai” és kihullottam én is és a többiek is. Kiszórt anyánk minket, szélnek eresztett. Jaj, hogy ezek mit leműveltek… rázták volna az öklüket anyánk felé, - ha lett volna olyanjuk - hogy mert csak úgy szélnek ereszteni bennünket, még hamuban sült pogácsát sem adott az útra. Kiszakadtunk az egészből, a biztonságot adó anyai védelemből, ahol béke és nyugalom; ahol szeretet és megértés van. Magunk maradtunk.

Nem volt szerencsém a kiesésnél. Kőre estem, de nem evett meg egy madár sem, és nem taposott össze egyetlen négylábú sem.

-„ Így nem tudok kihajtani” - gondoltam.

Ahogyan teltek a napok, hetek, egyre csak azon morfondíroztam, hogy mi lesz így belőlem. Kezdtem kétségbeesni, kezdtem haragudni anyámra, hogy miért nem adott ejtőernyőt az ugráshoz, mert én ugrottam volna magamtól, ha hagyja, de nem. Ő inkább kihajított a többi idiótával együtt. Bezzeg azok jobb helyre estek, pedig nem is akartak kihajtani. Ahogy így elmélkedtem magamban, eleredt az eső… csak esett és esett. Engem belemosott a szikla melletti lévő patakba. Egyik hullám adott a másiknak, halak úsztak el mellettem, volt, hogy jöttek velem egy darabon.

Volt, amelyikkel beszélgettem.

-„Mit keresel itt magocska?”- kérdezték.

-„Úszom az árral!”-feletem.

-„És merre tartasz?”

-„Oda ahová a folyó visz, ott én leszek majd a legnagyobb fenyő!”-mondtam nekik, miközben sok gúnyos és szemrehányó pillantást kaptam tőlük.

Közben jól felszívtam magam vízzel, kőnek is ütköztem, már nem is tudom mennyi ideje hánykolódtam a vízben, egyszer kitett egy nagyon szép parton a víz. Nem is láttam magam körül másik fenyőt. Dagadtam a büszkeségtől, hogy lám mégis különleges vagyok és mégiscsak fa lesz belőlem, méghozzá a legnagyobb és legszebb és a legkirályabb.

Egy napon kirándulók jöttek. Sok-sok gyerek, az egyikük megtalált és felvett és zsebre vágott. Még nem volt alkalmas az idő, hogy álmom végre valóra váltsam, nem hajtottam ki. Csak álmodoztam és tervezgettem, de nem csináltam semmit. Vártam a megfelelő pillanatra.

-„Aztán egy kölök csakúgy zsebre vág? Milyen dolog ez, kérem?”–dühöngtem magamban. Már megint elszalasztottam egy jó lehetőséget. Nem értem miért nem tudtam azonnal csírázni, amint partot értem. Tökéletes volt a környezet, a körülmények is megfelelőek voltak, csak vártam a még megfelelőbb pillanatra. Hetekig semmit sem láttam, tök sötétben kuksoltam, annak a kis muksónak a kabát zsebében. Nem bírtam tovább kihasítottam a bőrömet, mert kezdett kicsi lenni. Nem fértem bele, na!

Valahogyan észrevette a gyerek édesanyja és gyorsan beledugott egy cserép földbe. Most már látom azt is hol vagyok. Csücsülök egy párkányon és szobafenyőként díszelgek egy nappaliban. Csodálatos erdő borítja a szemközti dombokat. Már túl vagyok az első cserépátültetésemen. Teszek róla, hogy legyen még pár! Ki akarok kerülni innen, ki a szabadba, hogy madarak szállhassanak rám, mókusok szaladgáljanak rajtam. Nagy akarok lenni, a legnagyobb fenyő.

Ahogyan egyre növök, úgy változom. Eléggé fáj amikor nyúlok, repedezik a törzsem, hasad és fáj. Új ágakat növesztek, új hajtásokat hozok létre, folyamatosan hullatom a halott leveleimet, amelyek már feleslegesek, de el kell őket engednem, mert minden egyes levél helyett jön egy másik, egy nagyobb, egy szebb és minden egyes milliméterrel több leszek, nemcsak méretben, lélekben is.

És ha majd én is anya leszek, mint ahogyan anyám is, én is ugyanúgy szeretném szélnek ereszteni a magjaimat, hogy tudják meg milyen kemény és igazságtalan a sors és az élet, de tanulják meg, hogy az álmoknak ára van.

Egyensúly

Sok minden történt és történik a mai napig velem, de nagyon ritkán írok mostanában, ami nem jó... Igazából mindig akkor írok, mikor sokszor egymás után kibillenek az egyensúlyomból és ezek összeadódnak. Többször kellene, mert akkor talán többet írnék ide is, nemcsak a titkos naplómba. :)

Azt hívom kibillenésnek, ami a komfort zónámon kívül van, hiszen akkor van igazi stressz helyzet. Folyamatosan átlépni a határaidat napról napra. Ez lehet jó és lehet rossz. Sokakat látok folyamatos kibillenésben, nagyon nehéz megtartani az egyensúlyt. Kezdem belátni, hogy egyszerűen képtelenség mindig, mindenhol és mindenkinek megfelelni. És ne is próbálj, mert lehetetlen. Csak magadat nézd, azt hogy neked mi (ki) a fontos. (Ez utóbbi is egy érdekes és boncolgatásra váró téma.)

Mostanában azon gondolkodtam, hogy van egy jó és egy rossz komfort zónán kívüli tér és nem mindegy melyikbe lépsz ki. Viszont azt ne feledd, hogy ember vagy és olykor hibázol, de fel kell, hogy állj és kijavítsd a hibáidat. Azokból tanulsz.

A suliban mindig a hibátlanságra neveltek,ezért ha valamit nem úgy csináltam,amit kell akkor rettegtem a következményektől. Van egy jó hírem, ez tanulható, most már nem rettegek. Úgy érzem lelkileg nagyon megerősödtem és sokkal bátrabb lettem. Elfogadom, ami jön és kezdem levetkőzni azt a szokásom, hogy: "Jaj, de mit fognak mondani?"

Ismerős? Most komolyan ne legyél már olyan beképzelt, hogy azt gondolod mások rólad gondolkodnak...Van egy rossz hírem: magasról tesznek rád... a saját kis problémáikkal vannak elfoglalva.

Ahhoz, hogy egyensúlyban legyél olyan munkát válassz, amit élvezel és olyan szerelmet, ahol szeretve vagy. Ha váltanod kell akkor ne halogass, akármelyikről is van szó. Az egyensúlyt viszont mindig munka megtartani, mert általában vagy az egyiken, vagy a másikon dolgoznod kell, mert tökéletes élet nincs.

Neked melyiken kellene dolgoznod?

A kis herceg

Nem régen újra elolvastam A kis herceg c. könyvet. Legutóbb még gyerekként került a kezembe és egy meseként tekintettem rá. Most így felnőtt fejjel ismét elolvasva rá kellett döbbennem, hogy ez a könyvnek sokkal több köze van a valósághoz. Fölnőttek, akik félreértik a gyerekek rajzait is. Fölnőttek akik mindenféle, szerintük, "fontos" dologgal foglalkoznak, amelyek sokszor - ez az igazság - teljesen felesleges. Felmerült bennem egy kérdés: Vajon én tényleg elég fontos dolgot csinálok nap, mint nap? Vagy van értelme az egésznek? 
A rózsa pedig az elején és a közepén/végén is jelen van a regényben. Gondolkodtál már mi lehet a rózsa a könyvben? Azt gondolom, hogy a kis herceg sem annyira gyerek és a rózsa, nos az a nő az életében. Mindig gondol rá, mert ő az igaz szerelme. A sivatagban is találkozni ötezer rózsával, mígnem rádöbben, hogy egy sem olyan, mint az övé. És ehhez a rókát kellett megszelídítenie, hiszen ő vezeti rá a legnagyobb igazságokra, olyan, mint egy bölcs vagy mai szóval élve mentor. 

"A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
-Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám."


A hernyókat akár problémáknak is tekinthetjük. Ahhoz, hogy elérjük a céljainkat, néhány kellemetlenséget el kell viselnünk. A kellemetlenségeken való átlépés egyben a kényelmi zónánk határának az átlépése, de ennek mindig van eredménye és jó érzéssel tölt el. Ott kezdődik az élet. A kis herceg is meg akarta ismerni a világot és a szomszédos bolygókat., így útnak indult. Te mikor indulsz útnak a számodra kijelölt úton a céljaid felé?