Édesanyámnak
Számolom a másodperceket: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. Lélegzet vétel. Újra számolok, most tizenegyig jutok. Ez megy majd' másfél percen keresztül. A két utolsó lélegzet között több, mint harminc másodperc telik el. Az utolsó légvételnél már nem számolok. Tudom, hogy vége. Még olyan, mintha nem történt volna semmi, csak aludna. Megfogom a kezét, nem érzem a pulzusát. Tudom, hogy még velünk van. Már nem fáj semmije. A fájdalmait a világ leggyorsabb fájdalomcsillapítója vágta ketté. Többen vigyáztunk rá akkor. Itt búcsúztunk, ott köszöntötték.
Abban a pillanatban minden fájdalma megszűnt létezni. Fellélegzett a lelke, mert már nem érezte a testi gyötrelmeket. Egy pillanattal előbb még fájt minden mozdulat, minden lélegzet, minden apró rándulás is. Abban a pillanatban csak elaludt, elaludt örökre. A földi lét megszűnt, már nem fárasztja. Puhán bezáródott egy ajtó és hangtalanul kinyílt egy másik. Az egyik szobában kiégett egy villanykörte, míg egy másikban örökéletű égőt csavartak be. A meleg fény hívogatta, de még maradt egy kicsit. Mindannyian tehetetlenek vagyunk. Mi nem tudunk mit tenni, elfogadjuk vagy legalábbis próbáljuk. Ő a sötét szobában hallgatja a sírásunkat, vigasztal, de mi már nem halljuk az áthatolhatatlan függöny mögül.Meglepően könnyűnek érzi magát és jól, bár furcsálja mi az amitől minden megszűnt fájni. Tudja lassan ki kell mennie a sötétből a hívogató fényre. Tudja lesz ott, aki már vár rá.
Az utolsó búcsú pillanata, amikor minden megszűnik fájni.
