Minden
azon a napsütéses decemberi délelőttön kezdődött, mikor lelkileg nagyon mélyen
voltam. Senki sem tudta igazán mennyire nyomorultul éreztem magam. A
gondolataim fölött teljesen elvesztettem a kontrollt, már régen bekúsztak a
legocsámanyabbak a fejembe és megmérgezték a legszebbeket is, mint egy sokcsápú
bűzös puhatestű.
Éppen
kinéztem az ablakon mikor a külső ablakpárkányra érkezett egy széncinege. Sárga
mellényét büszkén kidüllesztve billegett a téli napsütésben, mint egy cirkuszi
porondmester a rivaldafényben. Egymásra néztünk. Rácsodálkoztam, és eszembe
jutott milyen régen is láttam cinegét. Napok óta tartó rosszkedvem szűnni
kezdett és már kicsit jobban éreztem magam.
A
depresszív hangulatom oka egyszerű volt. Elanyátlanodtam a szó fizikai
értelmében, ráadásul a barátaim sem azok voltak, akiknek hittem őket. Valahogy
a jó dolgokból mindig kihagytak és fogalmam sincs mivel érdemeltem ki.
Folyamatosan magamat hibáztattam, hogy biztos olyat mondtam, de rá kellett
döbbennem, hogy éppen ellenkezőleg. Mindig mindenkinek azt mondtam, amit
hallani szeretne, remélve talán szimpatikusabbnak tűnök majd. Szeptember 19-e
után, amikor édesanyám belépett az örök élet birodalmába eltört bennem ez a
simulékonyság. Pontosabban az egész lelkem darabokra tört és tudjuk, hogy ami
egyszer eltörik, még a legaprólékosabb munkával sem lehet ugyanúgy
összeragasztani. Az én lelkem összerakásával pedig egy célom volt, hogy minél
hamarabb egyben legyen, mert az élet megy tovább és nem szabad gyengének
látszanom. Csak, hogy a látszatra sem figyelek már úgy, mint előtte, mert kinek
is hazudjak? Magamnak úgysem tudok, másnak meg felesleges, művészeti
kézügyességem meg sosem volt. Így csak a velős lényegi részem, mondhatni a
lelkem magja lett jól összeillesztve, mert talán az nem is annyira tört, inkább
csak repedt és kicsit megkérgesedett.
És
egy cinege kellett mindehhez, hogy azt mondjam az előző hónapok nyomorára, hogy
állj! Elegem van, és mostantól ismét megkeresem azt a lányt magamban, aki egész
gyerekkorától kezdve képes volt a varázslatra és a céljaiért való küzdelemre.
Vissza akarom hozni a jó gondolatokat, meg akarok tanulni újra álmodni és azzá
válni, aki mindig is akartam lenni, akinek lennem kell. Behunyni esténként a
szemem és végig pörgetni az agyammal a közeli és távoli jövőmet. Látni magam,
hogy mindent elérek, amire vágyom és úgy élek, ami szokatlan. És ebben nem fog
senki véleménye megakadályozni.
Érdekes
ez a szó: vélemény. Belegondoltál már abba mit is jelent? Ki mit gondol egyes
dolgokról. Egyébként meg egy olcsó fogalom, mert mindenkinek van és a legtöbb
álomrabló is ezzel dolgozik. Az álomrablók egyik leghatékonyabb fegyvere a
véleményük. Hangosan, leszólva mindenki mást, főleg a hangosan álmodókat. Csak
a füldugó használata és a rendíthetetlen hit a leghatékonyabb ellenszer velük
szemben.
Olyan
volt ez a cinege nekem, mint egy pillangó effektus. Ahogy a párkányon biggyeszkedett
és tollászkodott, elkapott a vágy, hogy repüljek és szabad legyek. Nekem a
szabadság sosem azt jelenette, hogy bármit kimondhatok és munkán kívüli
szabadidőmben bármit megtehetek. Már gyerekkoromban sajnáltam a felnőtteket.
Reggel nyolctól délután négyig dolgoznak és még nyári szünetük sincs. Már akkor
nem tetszett ez a rendszer, most amikor már én is felnőttem és úgymond beálltam
a sorba, még jobban utálom.
A
kezemmel a fejemet támasztom és nézem a cinegét, ahogyan tovaszáll, ezek a
gondolatok süvítenek végig az agyamon. Lassan ráébredek, hogy mit is kellene
tenni, de hisz a megoldás mindig a gondolataink között bújik meg. Ha tudjuk a
kérdést, akkor a válasz is a lehetségesek között van. És én azt hiszem
megtaláltam.
Ha érdekel az előzmény:
