Eltemetni a fájdalmat

Sokszor olvastam már, hogy ne zárjuk be magunkba a gondjainkat, ne hagyjuk, hogy belülről emésszenek, hanem adjuk ki magunkból, keressünk feszültség és fájdalom levezető tevékenységet.

Igen de mi van akkor, ha olyan a szenvedésünk, ami nem rajtunk múlik és nem velünk, mi csak mellékszereplők vagyunk, de mégis úgy fáj, mintha velünk történne?
Azt, hogy adjuk ki? A saját életednek, a tudatos énedre gondolok, te vagy a magja, a középpontja. Minden veled történik és nem mással, még az a fájdalom is amit nem mondasz el senkinek, mert nem tudod vagy mert úgy sem értik meg min mész keresztül. Ez a szavak nélküli élményekhez tartozik, amiről nem tudsz "élmény beszámolót" tartani, mert ezt át kell élni a másiknak is ahhoz, hogy tudja miről beszélsz, már ha tudsz róla.
Az eltemetett fájdalmat pedig érdemes kibeszélni, ha tudja a másik, ha nem, hogy min mész keresztül, mert igenis könnyít rajtad és ha benn ragad sem lesz jobb. Ha kibeszéled magadból egy őszinte barátnak, akkor már olyan mintha ketten osztoznátok rajta és nem olyan nehéz.

Vajon hány ember hordoz magában ilyen fájdalmakat? Vajon hány embert emésztenek gondok belülről és marják ezért a másik embert? Hiszem azt, hogy az a rengetek konfliktus, ami a világban van, vagy legalábbis egy jelentős része ilyen és ehhez hasonló fájdalomból ered. Mégpedig azért, mert ha valaki nincs belülről rendben és nem beszéli ki, vagy adja ki olyan formában, ami nem árt senkinek, akkor úgy fogja levezetni, hogy az valakinek rossz lesz és ebből kifolyólag a környezetének is és még több fájdalmat cipelő ember lesz.