Sajnos hajlamos vagyok rá, mint egyébként, a könyvből kiderült, a legtöbb nő. Sokszor esem én is abba a hibába, hogyha nem sikerül valami, akkor rögtön azon kezdek agyalni, hol és mit rontottam el csakis én. Az esetek többségében csak és kizárólag magamat okolom a végeredmény miatt, ha az nem olyan lett amilyet szerettem volna és akkor is, ha nem vagy nem csak rajtam múlott a dolog végkimenetele, hanem esetleg a körülmények vagy más személyek is közrejátszottak benne. Azt azért hozzá teszem, hogy a körülményeket szeretem a legkevésbé okolni, mert azokra mindig csak ürügyként tekintek.
Ahogyan belemélyedtem és haladt a könyvben, egyre jobban láttam azokat a dolgokat, amiket ezzel kapcsolatosan el kell hagynom. A könyv folyamatosan a belső beszédre irányuló gyakorlatokkal segít elsajátítani hogyan szóljunk magunkhoz, és hogyan reagáljuk le ha valamit eltoltunk. Megtanít, hogyan forduljunk magunkhoz együttérzéssel és hogyan fogadjuk el magunkat ne tökéletes emberként, mert valljuk be őszintén senki sem az. A napokban olvastam egy ismerősöm írását egy közösségi oldalon és a Bibliára hivatkozva, Isten sem a tökéletességet várja el tőlünk, hanem, hogy egészek és beteljesültek legyünk. Azokat az általa adott képességeket fejlesszük magunkban, amiket tőle kaptunk. Nem tudunk és nem is kell tudnunk mindenben profiknak lenni, mert ugye tudjuk, hogy ahová a természet ad, onnan el is vesz.
Egy másik nagyon jó dologról is szól a könyv: az önsajnálatról. Vannak rosszabb napjaink, amelyek amúgy sem indulnak jól. Az önvád kapcsán megtanít, hogyan legyünk együtt érzőek, de nem önsajnálatba süppedő embereknek lennünk. Nagyon tanulságos, hogy sokszor a saját sebeink nyalogatásáról, hogyan tereljük el a figyelmünket és az önsajnálatba pazarolt energiáinkat inkább valami sokkal jobb dologra fordítsuk.Sokszor ez a massza, ami az önvád-önsajnálat keveréke gúzsba köt, de a cselekvés képes felszabadítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése