Pillanatok

Természetes félelem

Mindenki fél valamitől. Te is, én is. És itt most nem arra gondolok, hogy rettegsz a pókoktól vagy a magasságtól, stb. Arra a kitalált félelemre gondolok, ami miatt nem akarsz kimozdulni a komfort zónádból.
Feltetted már magadnak valaha is azt a kérdést, hogy: "Mi lehet az a legrosszabb dolog ami történhet velem?" - és itt arra a dologra gondolj, ami megállít a mindennapokban és megbénít abban, hogy azért tegyél, hogy jobb legyen neked és ezáltal azzá válj akivé kell, hogy egyszer majd válj. Elárulok egy titkot: mindenkinek van ilyen félelme és még a bátrak is félnek, sőt van hogy a félelem horrorisztikus rettegéssel tölt el, mintha a benned lévő sárkányt kellene megszelídítened.

Olyan ez a félelem, ami belénk van programozva evolúciósan, ugyanis ami kellemetlen attól menekülünk, és nincs ez másképp az állatvilágban sem. Viszont van egy jó hírem ez tanulható. Van az állatvilágban egy olyan viselkedési forma, hogy megszokás (habituáció), ez a tanulás legegyszerűbb formája. Ha az állatot egy nagyon erős külső inger éri, akkor az a menekülését váltja ki.Ha az inger közömbös vagy azzá válik az állat számára, akkor az inger ismétlődésekor a válaszreakció egyre kisebb lesz, majd megszűnik.
Igazából a fentiekkel ellentétben arra kezdek rájönni, hogy egy nagyon jó és erős célnál nem érdekel a félelem. Amikor rádöbbensz és bemered vallani magadnak, hogy nem szereted, amit csinálsz, de a végeredmény annyira magával ragad (ez a célod), akkor már nem érdekel, hogy hányszor és milyen mértékben kell átlépned a komfortos határaidat. És ekkor már csak azt érzed, hogy haladsz és a cselekvés lenyugtatja a félelmeidet, hihetetlen energiát kapsz és további lendületet.

Ez az idézet teljesen leírja, hogy hogyan is érzem magam immár lassan háromnegyed éve és mostanában egyre inkább:
"Félve lépek olyan útra, amely nincs rajta a térképen, de rettegésem ellenére a nap végén sokkal érdekesebbnek látom az életet, mint azelőtt." / P. Coelho - A portobellói boszorkány/

A cipőm

Oldás

Tudom, hogy rég írtam, de újra itt vagyok. Sok mindent el kell mostanában rendezni az életemben, főleg belül. Tudjátok az élet sokszor (vagy Isten) felülírja a terveinket. 
Neki láttam végre felszabadítani saját magam. Nem tudod, hogy miért írom ezt... nem is feltétlenül kell. Annyit azért megosztanék, hogy amiken lelkileg keresztül mentem, megyek azt meg kellett tanulnom nekem is úgy kezelnem, hogy miattam történik és kezdem érezni, hogy jó úton haladok.
Meg kellett tanulnom az oldást. A saját gúzsom oldását. Azzal, hogy rángattam és görcsösen próbáltam, félelemmel telve szabadulni csak egyre rosszabb lett. A spirálból, ami lefelé és fölfelé is tud vinni, inkább csak a lefelét láttam. Tériszonyos vagyok, nagyon, és hiába tudom, hogy nem szabad lefelé tekinteni, csak a lefelét láttam és úgy érzetem, hogy egy nagy medencében úszkálok, amikor valaki egyszer csak kihúzta a dugót és az örvény húz magával le a mélybe. Aztán abba kellett hagynom ezt a kapálózást. Elfáradtam és beletörődtem, mert nem volt más választásom. És igazából ezt volt, megint az a pillanat amikor elkezdtem ismét megérteni, hogy miért van minden így ahogy.

Ha ellazítod magad, akkor minden könnyedén fog menni. A problémáid megOLDÁSA. "Take it easy!" - a mentorom is minidig ezt mondja és persze, hogy igaza van.
Mert mi is az oldás? Nem tudom elmagyarázni, ez mindenkinél más és neked kell a saját módszereidre rájönnöd, mert az fog a leghatékonyabban működni. Szemléltetésnek azért leírok egy példát: Tegyél be egy zenét és kezdj el táncolni, de ne a zene ritmusára. Ugye milyen nehéz? Utána ismételd meg, de a ritmusra, sokkal jobb leszel. Rosszul csinálni valamit senki sem szeret, de a hibáinkból képesek vagyunk tanulni. 

"... mindannyian ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy úgy csináljuk a dolgokat "ahogy kell" . Senki sem szeret rosszul csinálni dolgokat, főleg nem tudatosan és akarattal. " /P. Coelho - A portobellói boszorkány (Edda) /
Az oldást csak tudatosan tudjuk megtanulni.Tudatosan rosszul csinálni valamit szerintem az egyik legnehezebb dolog. Éppen ezért is a táncot hoztam fel példának, mert az nem okoz akkora kárt, mintha mondjuk a munkahelyen kellene ezt tenni. Ha gyerekként ez nem tanulta volna meg valaki, úgy mint én sem, akkor az élet fogja megtanítani neki és ezt egy gyermekbetegséghez tudnám hasonlítani. Sokkal rosszabb felnőttként keresztülmenni rajta, mint gyerekként. Mert az élet sokszor éppen akkor tanít a pofonjaival, amikor nem épp a legideálisabbak a körülmények.

Elveszett Paradicsom?

Tudod mi a legtöbb ember célja? Az, hogy boldog legyen! Tudom ez nem nagy megállapítás, de ha kicsit boncolgatjuk a témát, akkor nem is olyan egyszerű téma ez...
Boldogság... Mi is ez? Egy érzés, amit valami kivált és itt azon a valamin van a hangsúly. A saját Paradicsom Kerted. Téged mi tesz boldoggá? A párod? A gyereked? A munkád? A hobbid?
Az első kettő és az utolsó egyértelmű, szerintem neked is. A munka már más tészta... 
Két kérdésre kell igennel válaszolnod, hogy tudd jó helyen vagy e, vagy sem.

1. Van értelme annak, amit csinálsz?
2. Élvezed, amit csinálsz?

Persze, ha már egy igened van, az már fél siker, viszont ha két nem a válasz, akkor menj onnan. Lehet muszályból vagy ott ahol, de közben lehet keresgélni. A sorsodért te felelsz. Mit veszíthetsz? Félsz? Képzeld mindenki fél, mert egyikünk sem tudja mit hoz a holnap, de azért, hogy jobb legyen te  vagy a felelős.
A boldogság tudod mi? A saját Paradicsom Kerted. Teremtsd meg, ha nem jó a munkád, vagy nem szereted, akkor tölts ott minél több időt, ahol ott boldog vagy és töltekezz! 
Van, hogy nehéz és elfáradsz, tudom, vannak hullámvölgyeink, amiket túl kell élni, de már azt is megtanultam, hogy ha átrohanok rajta, akkor csak jobb lesz. Mikor a völgyön rohanok át próbálom kikerülni az arcomba vágó ágakat. Védem magam.

Az a bibliai Paradicsom sem veszett el. Gondold végig. Ádám és Éva mikor kiűzettek az Édenből, utána otthont teremtettek maguknak és boldogultak és boldogok voltak. Megteremtették a saját boldogságukat. Nem azt mondom, hogy az élet habos torta és csak jól kell érezni magunkat,mindig lesznek hullámvölgyek és nehéz időszakok, de ha arra törekszünk, hogy az elveszettet megtaláljuk akkor kis kitartással sikerülni fog. 

Eltemetni a fájdalmat

Sokszor olvastam már, hogy ne zárjuk be magunkba a gondjainkat, ne hagyjuk, hogy belülről emésszenek, hanem adjuk ki magunkból, keressünk feszültség és fájdalom levezető tevékenységet.

Igen de mi van akkor, ha olyan a szenvedésünk, ami nem rajtunk múlik és nem velünk, mi csak mellékszereplők vagyunk, de mégis úgy fáj, mintha velünk történne?
Azt, hogy adjuk ki? A saját életednek, a tudatos énedre gondolok, te vagy a magja, a középpontja. Minden veled történik és nem mással, még az a fájdalom is amit nem mondasz el senkinek, mert nem tudod vagy mert úgy sem értik meg min mész keresztül. Ez a szavak nélküli élményekhez tartozik, amiről nem tudsz "élmény beszámolót" tartani, mert ezt át kell élni a másiknak is ahhoz, hogy tudja miről beszélsz, már ha tudsz róla.
Az eltemetett fájdalmat pedig érdemes kibeszélni, ha tudja a másik, ha nem, hogy min mész keresztül, mert igenis könnyít rajtad és ha benn ragad sem lesz jobb. Ha kibeszéled magadból egy őszinte barátnak, akkor már olyan mintha ketten osztoznátok rajta és nem olyan nehéz.

Vajon hány ember hordoz magában ilyen fájdalmakat? Vajon hány embert emésztenek gondok belülről és marják ezért a másik embert? Hiszem azt, hogy az a rengetek konfliktus, ami a világban van, vagy legalábbis egy jelentős része ilyen és ehhez hasonló fájdalomból ered. Mégpedig azért, mert ha valaki nincs belülről rendben és nem beszéli ki, vagy adja ki olyan formában, ami nem árt senkinek, akkor úgy fogja levezetni, hogy az valakinek rossz lesz és ebből kifolyólag a környezetének is és még több fájdalmat cipelő ember lesz.

Hét fő ellentét - Béke

Ez lesz az utolsó rész ebben a sorozatban. A harag ellentéteként a békéről lesz szó. Nyugi nem a világbéke lesz a téma, mint valami elcsépelt szépségkirálynő választáson, sokkal inkább a személyes és a minket körülvevő környezet békéjéért. 
De ha már a világ békét megemlítettem, a most következővel abszolút egyetértek: Minden háború szívekben kezdődik, és emberi kézben tartott fegyverekben folytatódik.

A haragos ember dühös, aki másokat hibáztat a kellemetlen eseményekért, míg a szomorúak a körülményeket. A harag pedig sokszor vezet agresszióhoz, verbális és fizikai is lehet. Mindenképpen a harag érzete egy energia többlettel jár, ami bármikor kitörhet.

A béke, békesség érzése a nyugalommal jár. Itt is van energia, de a jó érzéssel teli, pozitív. Amikor úgy érzi az ember, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van és semmi olyan nem történhet, ami neki rossz. Ilyenkor meg van a belső-külső közötti egyensúly.
Törekednünk kell ezt a belső békét megtalálnunk, mert akkor könnyebb lesz a külsőt, a közvetlen környezetünkben is megtalálni.
Aki olyan mint én, temperamentumra, heves és könnyen felkapja a vizet, annak azt tudom tanácsolni, hogy sürgősen kezdjen el sportolni valamit vagy keressen egy olyan elfoglaltságot, ahol a felesleges energiáit le tudja vezeti és lehetőleg ne egy másik emberen... Egyébként pedig sportolni egészséges és élvezetes is, ha tényleg azt csináljuk, amit szeretünk. (erről majd a későbbiekben is szó lesz)
Tudod a belső béke azért is fontos, mert olyankor minden akadályt könnyebben veszünk, nem akarjuk görcsösen elérni a célt, hanem szépen lassan, komótosan bandukolunk felé és ha egy út el van torlaszolva, akkor nyugodtan megkeressük a másik ugyanoda vezető utat, és közben jól szórakozunk. Ezt a flegmatikus emberektől lehet nagyon jól megtanulni, na ők azok akik mindig nyugodtak tudnak maradni és a zavaró körülmények sem tudják kizökkenteni őket. 

Ha nehezen megy a békesség állapotának fenntartása huzamosabb ideig magadban, akkor érdemes a meditációt elsajátítani, vagy ha nincs hozzá kedved, akkor javaslom ülj be egy templomba. Csak úgy tölts el egy kis időt ott a padban és megérted majd miről beszélek. A templomokban egy ősi nyugalom van, amit nem lehet leírni, de annál inkább ragadósabb és érezhető.
Ahhoz, hogy boldogságra lelj, nélkülözhetetlen az életed békéjét megteremtened magadnak.