Emlékek

Tudtátok,hogy két éves korunkig nincsenek tudatos emlékeink? És azt hogy a tudatalattink elraktároz minden jó és főképp rossz emlékeket, amik történnek velünk ez alatt a két év alatt?
Pedig igen,ez így van. A rossz emlékeknek van egy nagyon rossz tulajdonságuk,mégpedig az,hogy (itt nevezzük szikláknak) hatalmas sziklákat pakolnak le jó előre az életünk útján.Ezek azok a nagy kövek, amik az álmaink és köztünk vannak. Meg lehet tanulni ezeket a sziklákat is lassan darabokban elhordani, de ez munka, nem is kicsi. Dolgoznunk kell. Keményen. Kézbe venni a csákányt, mint egy kőfejtőnek, ha tudunk akkor vésővel és kalapáccsal szép kis téglákat is faraghatunk a kődarabokból... mert lehet szükség lesz rá egyszer. Ezek a téglák fogják a megszerzett tudást felépíteni, aminél fontosabb nincs szerintem,főleg hogyha tovább is akarjuk adni.Végső soron pedig az álmainkhoz,céljainkhoz vezető utat is kiépítjük vele.

Persze rossz emlékeink vannak idősebb korunkban is,bár ezeket már jobban tudjuk kezelni és feldolgozni,mert ahogyan a testünk növekszik, úgy nő bennünk a kicsi én is, a lelkünk, szellemünk és a rossz dolgokat is megtanuljuk jobban kezelni. Egy idő után viszont megáll ez a növekedés,így nekünk kell azt folytatni tudatosan.Főképp gondolok itt azokra a régi, tudatalatti rossz emlékekre, amelyek a sziklákat "okozzák", azokat sajnos nagy odafigyeléssel és tudatosan tudjuk feldolgozni. Szerencsére a mai világban gátak nélkül, bárhol és bármikor, azzá válhatunk akivé válnunk kell, akivé kell lennünk!

Zsák,zsák telizsák

Mindenkinek van egy zsákja, amit a hátán visz. Vannak akik mindig arra zsákra vágynak, ami másnak van,mert azt gondolják a másiké kisebb. Te is ismersz ilyeneket, akinek sosem jó semmi úgy ahogyan van. Azt gondolják, hogy annak a másiknak könnyebb, vagy igazságtalannak tartják az életet,hogy nekik több problémát vagy nehezebb zsákot adott az élet, pedig mindenki pont annyit kap meglátásom szerint amennyit elbír. Szokták mondani: "Teher alatt nő a pálma!" Milyen igaz! Lehet azért kapunk akadályokat,mert meg akar a sors tanítani valamit nekünk?!
Van egy történet miszerint az emberek a misére igyekezvén a templom ajtóba lerakják a zsákjukat.A mise végeztével pedig azt vihetik haza,amelyiket szeretnék. Szabadon választhatnak egy nekik tetszőlegest.Természetesen a sztori végén mindenki a sajátját választja és viszi haza magával. Hiába az emberek úgy működnek hogy csak a jó dolgokat irigyelik,amit mindenki kifelé mutat. Vannak akik nagyon tudják ezt irigyelni a másik embertől,annyira, hogy majd bele sárgul és van aki bele is sárgul.
Gondoljunk csak bele...a jó dolgok nemcsak úgy lesznek,azokért sok esetben meg kell dolgozni,hosszú évekig kell menni értük.Az odavezető utat pedig nem irigyli senki!

A nagy kérdés

-Anya hogyan lesz a kisbaba? – kérdezte a kislány hazafelé menet az anyukáját.

Babalátogatóban voltak és a kislány ezen törte a kis buksiját mióta meglátta a babát.

-A kisbaba úgy lesz, – kezdte az anyuka – hogy két felnőtt nagyon szereti egymást és szeretkeznek, aztán kilenc hónap múlva lesz egy kisbabájuk. Ezt a kislány jól megjegyezte, hogy ha majd szüksége lesz erre a fontos információra akkor elő tudjon vele rukkolni.

-És mi az hogy szeretkezni? – faggatta tovább az édesanyját.

- Tudod az olyan felnőtt dolog. Puszilgatják és ölelgetik egymást. Ha nagy leszel majd jobban megérted. – válaszolta az anyukája. Ő még ekkor nem is sejtette, hogy a hétvégén már szüksége is lesz erre a „tudásra”.Egy kicsit bosszantotta ez a felnőtt dolog és nem is igazán éretette miért ilyen pongyola a válasz.

-Anya, ti most szeretkeztek? – nyitott be vasárnap reggel a szülei hálószobájába. Épp belekezdtek valamibe, ami nem a gyerekre tartozik. A szülők a meglepettségtől; a takaró alatt egymásba gabalyodva; hirtelen köpni-nyelni sem tudtak. Anyuka gyorsan válaszolt:

-Á, kicsim dehogy is csak kicsit birkóztunk apuval… 

Menedék

Érezted már úgy magad, hogy elmennél onnan ahol vagy azonnal jó messzire? Csak fognád a cipőd, felhúznád; fognád a dzsekid belebújnál; fognád a táskád a válladra akasztanád;felmarkolnád a kulcsaid és elhúznál. Jó messzire. Minél távolabb. Mindegy hová,csak el. Meg sem állnál. Folyamatosan csak keresnél egy olyan helyet ahol úgy érzed menedéket,megnyugvást találsz.
Voltál már így? Velem elég sokszor előfordul,hogy így érzek,nem tudom mi okozza. Csak sajnos nem húzhatok csak el úgy onnan ahol vagyok...Vannak ugye szabályok és kötelezettségek. Az egyik a munkahelyi szabályzat, a másik meg mit mondok a férjemnek...szereti tudni,hogy kb. merre járok. Egy másik dolog meg az,hogy nem találom azt a helyet ahol jó lenne,a bőrömből meg nem tudok kibújni.
Rá kellett jönnöm, hogy a menedék az bennem van.Ha nincs béke a lelkemben addig csak olyan vagyok mint egy űzött vad, aki folyamatosan menekül vagy másokat okol a saját hibái és elszalasztott lehetőségei miatt. Ha saját magam vagyok a harmónia, akkor valahogy a környezetemen is ezt veszem észre. Abszolút igaz a mondás miszerint: Amit adsz, azt kapsz!
Ha viszont hagyjuk,hogy a világ mocska beszivárogjon alattomosan a gondolatainkba,akkor mi is olyan mocskosak leszünk mint a világ,amivel próbálnak minket mérgezni mindennap. Gondoljunk csak a tv híradóra miről is szól... és ezt nézik az emberek. Nem csodálkozom, hogy annyi a menekülni akaró ember. Mindenkinek kicsit magába kellene olykor-olykor fordulnia és a belső békéjéért tenni valamit. Ami jól eső érzéssel tölti el és akkor talán visszatalálna a saját menedékéhez mindenki.

Kisangyal

Csak pár hetes volt. Éppen hogy megszületett erre a világra. Őt is szerették, érezte is, tudta, hogy küzdenie kell, ezzel nem is volt probléma. Az orvosok sem tudták mi volt a baj. Fejletlen volt. Túl volt hordva mégis kicsi volt. Születés után rögtön inkubátorba tették, hátha elkezd nőni és fejlődni. El is kezdett. Próbált küzdeni, segíteni senki nem tudott neki ebben. A saját csatáját vívta, mint mindannyian az életben maradásért, nap, mint nap. Aztán átvitték a flancos magán klinikáról egy államiba. Már nem tudtak mit tenni, eltávozott közülünk. Elment a Mennyországba, hogy kisangyal legyen belőle és énekeljen az angyalok kórusában minden vasárnap, de a hétköznapok szürkeségében visszajön, hogy a szüleire vigyázzon. Óvja őket a rossztól, a gonosz kísértésétől, mindaddig míg nem találkoznak majd odaát, mint egy boldog család. Ott fogja őket várni, hogy elkalauzolja őket abban a másik világban, ami a szüleinek ismeretlen lesz és talán ott ők fogják úgy érezni magukat,mint egy csecsemő itt a születést követően. Ez a kisangyal az, aki ott van, volt, lesz mindig a szívükben, tudatukban.Így hálálja meg, hogy amíg lehetett addig gondoskodtak róla.

Elhagyhatatlan

Önkormányzaton az egyik ügyintéző ablaknál.

- Születési anyakönyvi kivonat, házassági anyakönyvi kivonat, ezt a csekket be kell majd fizetnie. Hozza magával a személyi igazolványát vagy a vezetési engedélyét vagy az útlevelét és a lakcímkártyáját. – sorolta az ügyintéző hölgy az ablak mögül. Én meg csak bámultam és próbáltam megjegyezni a hirtelen rám zúduló információ halmazt. Aztán visszakérdeztem:

- Lenne szíves ezt nekem leírni egy cetlire?

- Nem fogja elhagyni?-kérdezett vissza az ügyintéző.

- Sajnos olyan betegségben szenvedek, hogy képtelen vagyok elhagyni bármit is. Mindig pontosan és élesen emlékszem, mit hova teszek el; gyerekkoromtól kezdve. Ha elrejtettem egy kis dugi pénzt, hogy majd egyszer örüljek ha megtalálom…az sem ment. Rögtön tudtam hol van mihelyst szükségem volt rá. Semmit nem tudok elhagyni, még a múltamban lévő rossz emlékeket sem, amiket pedig jobb lenne elfelejteni és hagynának nyugodni. Régi hibákat, vétségeket, amiket oly sokan csak cipelünk magunkkal, ott, legbelül valahol a lelkünk mélyén eltemetve, amelyek néha előjönnek éjszakánként álmainkban és kísértenek. Van hogy nappal ötlik a fejünkbe, de akkor el tudjuk hessegetni a napi problémáinkkal.

Hogy van ez? Mikor szabadulunk tőle? Egyáltalán lehet?

A megbocsátás segítene?

Nemesfémek,drágakövek

Nem teremnek minden bokorban,mégis mindenki keresi őket,mindenki őket akarja.
Mélyen vannak a föld alatt,ott is álcázzák magukat,rejtőzködnek.Nagyon sokáig tartott azzá válniuk amik. És még egy-kettő így is nagyon könnyen és jól formálható tovább,mert ők még nem azok akiknek lenniük kell,még dolguk van.

Csak gondoljunk bele,mekkora nyomás alatt képződtek sok-sok ezer éven át. Mindenkinek ők kellenek, most, hogy már ritkaságoknak számítanak,de amikor még kicsik és behatárolhatatlanok akkor még senki nem keresi őket.Miért? Mert nem látszanak annak akikké válniuk kell.

Ezüst,arany,platina...az előnytelen tulajdonságaik miatt ötvözik őket más fémekkel,hogy jobbak legyenek. A drágaköveket pedig csiszolják,hogy még ragyogóbbak legyenek.Őket a legnehezebb felismerni csiszolatlanul. A legtökéletlenebbek akiknek az a sorsuk, hogy a lehető legtökéletesebbeké váljanak.Tudtátok, hogy a rubinokat gyémántporral csiszolják? Tényleg így van.
Egyébként a gyémánt a legegyszerűbb és a legerősebb mind közül,hogy miért ilyen egyszerű és nagyszerű? Azért,mert csak szénatomok alkotják,az egyik leggyakrabban előforduló elem a Földön és olyan szerkezetben vannak elrendeződve,amely a legkeményebb követ hozza létre.Még fúrófejnek is tökéletes. Mi más lehetne egy szénatom legféltettebb és leghőbb vágya mint, gyémánttá válni több szénatommal együtt?