2017. június 28., szerda

Egy fenyőmag gondolatai


Már mag koromban is álmodó és tervekkel telített voltam. Még a tobozban tobzódtam, de már tudtam különleges vagyok és fa lesz belőlem. Mindig erről álmodtam, vártam mikor szabadulok ki a tobozból és leszek szabad, ahol lehet növekedni. Ki is néztek ezért magtársaim…Más voltam mint ők. Ők semmit sem akartak csak mag lenni. Lusták voltak és halálra untattak az apró-cseprő problémáikkal.
De eljött a nap. A nap, amit már nagyon vártam. Kinyíltak a toboz „szirmai” és kihullottam én is és a többiek is. Kiszórt anyánk minket, szélnek eresztett. Jaj, hogy ezek mit leműveltek… rázták volna az öklüket anyánk felé, - ha lett volna olyanjuk - hogy mert csak úgy szélnek ereszteni bennünket, még hamuban sült pogácsát sem adott az útra. Kiszakadtunk az egészből, a biztonságot adó anyai védelemből, ahol béke és nyugalom; ahol szeretet és megértés van. Magunk maradtunk.
Nem volt szerencsém a kiesésnél. Kőre estem, de nem evett meg egy madár sem, és nem taposott össze egyetlen négylábú sem.
-„ Így nem tudok kihajtani” - gondoltam.
Ahogyan teltek a napok, hetek, egyre csak azon morfondíroztam, hogy mi lesz így belőlem. Kezdtem kétségbeesni, kezdtem haragudni anyámra, hogy miért nem adott ejtőernyőt az ugráshoz, mert én ugrottam volna magamtól, ha hagyja, de nem. Ő inkább kihajított a többi idiótával együtt. Bezzeg azok jobb helyre estek, pedig nem is akartak kihajtani. Ahogy így elmélkedtem magamban, eleredt az eső… csak esett és esett. Engem belemosott a szikla melletti lévő patakba. Egyik hullám adott a másiknak, halak úsztak el mellettem, volt, hogy jöttek velem egy darabon.
Volt, amelyikkel beszélgettem.
-„Mit keresel itt magocska?”- kérdezték.
-„Úszom az árral!”-feletem.
-„És merre tartasz?”
-„Oda ahová a folyó visz, ott én leszek majd a legnagyobb fenyő!”-mondtam nekik, miközben sok gúnyos és szemrehányó pillantást kaptam tőlük.
Közben jól felszívtam magam vízzel, kőnek is ütköztem, már nem is tudom mennyi ideje hánykolódtam a vízben, egyszer kitett egy nagyon szép parton a víz. Nem is láttam magam körül másik fenyőt. Dagadtam a büszkeségtől, hogy lám mégis különleges vagyok és mégiscsak fa lesz belőlem, méghozzá a legnagyobb és legszebb és a legkirályabb.
Egy napon kirándulók jöttek. Sok-sok gyerek, az egyikük megtalált és felvett és zsebre vágott. Még nem volt alkalmas az idő, hogy álmom végre valóra váltsam, nem hajtottam ki. Csak álmodoztam és tervezgettem, de nem csináltam semmit. Vártam a megfelelő pillanatra.
-„Aztán egy kölök csakúgy zsebre vág? Milyen dolog ez, kérem?”–dühöngtem magamban. Már megint elszalasztottam egy jó lehetőséget. Nem értem miért nem tudtam azonnal csírázni, amint partot értem. Tökéletes volt a környezet, a körülmények is megfelelőek voltak, csak vártam a még megfelelőbb pillanatra. Hetekig semmit sem láttam, tök sötétben kuksoltam, annak a kis muksónak a kabát zsebében. Nem bírtam tovább kihasítottam a bőrömet, mert kezdett kicsi lenni. Nem fértem bele, na!
Valahogyan észrevette a gyerek édesanyja és gyorsan beledugott egy cserép földbe. Most már látom azt is hol vagyok. Csücsülök egy párkányon és szobafenyőként díszelgek egy nappaliban. Csodálatos erdő borítja a szemközti dombokat. Már túl vagyok az első cserépátültetésemen. Teszek róla, hogy legyen még pár! Ki akarok kerülni innen, ki a szabadba, hogy madarak szállhassanak rám, mókusok szaladgáljanak rajtam. Nagy akarok lenni, a legnagyobb fenyő.
Ahogyan egyre növök, úgy változom. Eléggé fáj amikor nyúlok, repedezik a törzsem, hasad és fáj. Új ágakat növesztek, új hajtásokat hozok létre, folyamatosan hullatom a halott leveleimet, amelyek már feleslegesek, de el kell őket engednem, mert minden egyes levél helyett jön egy másik, egy nagyobb, egy szebb és minden egyes milliméterrel több leszek, nemcsak méretben, lélekben is.
És ha majd én is anya leszek, mint ahogyan anyám is, én is ugyanúgy szeretném szélnek ereszteni a magjaimat, hogy tudják meg milyen kemény és igazságtalan a sors és az élet, de tanulják meg, hogy az álmoknak ára van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése